Bezeczky Gábor előadása a Polecolit online sajtótörténeti műhelykonferenciáján. Az MTA BTK Lendület Magyar Irodalom Politikai Gazdaságtana Kutatócsoport „Az adatbőség zavarai: Sajtótörténeti kutatások és a digitalizáció” címmel tartott műhelykonferenciát 2020. május 18-án. ( → Hirdetmény és videók.)
A sajtótörténet és az irodalomtörténet összefüggéséről szeretnék elmondani néhány gondolatot. Amikor a következőkben sajtótörténetet említek, mindig az időszaki sajtóra fogok utalni.
A sajtó történetét többféle módon, többféle szempontból lehet vizsgálni. Ezúttal két lehetőséget különböztetek meg. Az egyik az általános, történeti-történészi-művelődéstörténeti, a másik pedig az irodalomtörténeti megközelítés. Egyik sem igényel különösebb igazolást. Mindkettőnek megvan a jogosultsága a saját érvényességi körén belül. Annak függvényében, mire vagyunk kíváncsiak, a különböző megközelítések egy-egy esetben akár élesen is szembeállíthatók egymással, máskor pedig a legteljesebb harmóniában művelhetők.
De először is arról kell néhány szót ejteni, miért kell az irodalomtörténésznek tanulmányoznia a sajtó történetét. A válasz a lehető legegyszerűbb. Az időszaki sajtóban, mondjuk a kiegyezés és az első világháború közötti időszak sajtójában, gigantikus méretű, nagyrészt ismeretlen szépirodalom rejtőzik. Elsősorban a napilapokra – budapestiekre és vidékiekre – lehet gondolni. A ritkábban megjelenő lapokról, hála Lakatos Éva munkásságának, valamivel – de nem sokkal – többet lehet tudni.
A kiegyezés után indult napilapok számára magától értetődő volt az első oldalon, a vonal alatt friss magyar irodalmi művet hozni. A napilapok és a kortárs magyar irodalom szoros kapcsolata a századforduló után kezdett felbomlani, megkérdőjeleződni. A tízes években lehet először arról olvasni, hogy a tárcarovat immár nem eladja a lapot, hanem valamelyes tehertételt jelent, de a lapok nagy többségénél még ekkor is folytatódik a szépirodalom mindennapos jelenlétének hagyománya.
A hatalmas méretű, ismeretlen irodalom az oka annak, hogy a nagy irodalomtörténeti munkamegosztáson belül, melyben egyaránt nélkülözhetetlen szerepet játszanak szövegkiadók, bibliográfusok, műelemzők, elméleti szakemberek, eszmetörténészek, életrajzírók, stiliszták, esszéisták, komparatisták és még számosan mások, egyeseknek az időszaki sajtóval is kell foglalkozniuk. A csakis az időszaki sajtóban olvasható szépirodalom olyannyira feltáratlan és oly irdatlanul nagy, hogy mellőzése indokolhatatlan – és már eddig is az volt. A magyar irodalom történetét csak értelmetlen áldozatokkal lehet a könyvekben is elérhető művekre szűkíteni.
De mit is jelent közelebbről, hogy a tanulmányozandó anyag gigantikus?
Vegyük először az időszaki sajtót. Szinnyei József (és a századforduló után munkatársai) 1861-től nagyjából 1910-ig évente közzétették a Magyarországon megjelenő időszaki sajtótermékek listáját. Az áttekintés 1895-ig a Vasárnapi Újságban jelent meg, majd amikor a felsorolt lapok száma miatt a lista kinőtte a Vasárnapi Újság lehetőségeit, az éves áttekintések a Magyar Könyvszemlében folytatódtak. Az időszaki sajtótermékek számának gyarapodását mutatja, hogy alig egy évtized múltán a felsorolás kinőtte ezt a lapot is. Szinnyei József ekkortájt ment nyugdíjba, utódjának pedig nem volt annyira szívügye a teljes lista közlése, mint Szinnyeinek. Utólag úgy látszik, valószínűleg ekkor kellett volna önálló, a sajtó történetével és jelenével foglalkozó lapot, vagy legalábbis évkönyvet indítani. Nem így történt. A Nemzeti Múzeum Hírlaptárának munkatársai átálltak a változások közlésére, mikor is változásnak lapok indulása és megszűnése számított. A sajtótörténész számára ez számottevő adatvesztést jelent: éveken át hiányzik a szerkesztők és kiadók neve. A világháború pedig sok egyéb kellemetlenség mellett az éves listák megszűnését is magával hozta.
Mindenesetre, amíg az éves áttekintések megjelentek, az időszaki sajtótermékek száma érdekes szabályszerűséget mutat: nagyjából 1830-tól 1906-ig a lapok száma tíz évenként megduplázódott. Ami az 1906-os határt illeti: roppant gyanús, hogy ennyire pontosan egybeesik az áttérés a változások közlésére és a lapok számának stagnálása, visszaesése. Elképzelhető, hogy maga a gyarapodás nem, csak a gyarapodás regisztrálása állt le.
Máshol már megtettem, ezúttal nem ismertetem az évtizedenkénti duplázódás adatait. Most arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a duplázódás tendenciája nem a törvényszerűségek, hanem a rendkívül érdekes véletlenek, mondhatni talán a káprázatok közé tartozik. Nem tekinthető ugyanis szükségszerűnek, hogy évszázados időtávban a növekedés mértéke az évtizedenkénti duplázódás legyen. A növekedés üteme időről időre lehetett volna merőben más is. De az, hogy éppen így és nem valahogy másképpen történt, arra figyelmeztet, hogy pusztán a lapok számának növekedésén kívül más dolgokat is tanulmányozni kell. Mit is? És miért?
A 19. század során hatalmas változások söpörtek végig az országon. A sajtó szempontjából nézve a változásokat arra következtethetünk, hogy a maradandó változások ugyanabba az irányba hatottak: a sajtótermékek számának növekedését eredményezték. Vasútépítés, iskolareform, az írástudatlanság csökkenése, városiasodás, a mezőgazdaság és a mezőipar virágzása a kiegyezés után, a posta-, bank- és a nyomdahálózat kiépülése: mind-mind hozzájárult az időszaki sajtó növekedéséhez. Időről időre a társadalom átalakulásának újabb elemei léptek be, és ez az állandó megújulás eredményezte a szakadatlanul magas gyarapodási ütemet. Akit a sajtó története érdekel, nem csekély mértékben kell foglalkoznia a sajtó növekedésének okaival és feltételeivel is. (Mindez fontos az irodalomtörténész számára is, de nyilvánvalóan nem az ő feladata.)
Mit jelent az irodalom szempontjából az, hogy a vizsgálandó, mindeddig rejtőző anyag gigantikus? És miképpen maradhatott rejtve ekkora anyag?
Az egyszerűség kedvéért ezúttal csak néhány számot hozok. A terjedelmet tekintve elsődleges irodalomközlő orgánumok, a politikai és politikamentes napilapok száma 1890-tól 1910-ig – Szinnyei adatai szerint – a következőképpen alakult:
| 1890 | 22 | 149 | |
| 1891 | 23 | 147 | |
| 1892 | 26 | 151 | |
| 1893 | 28 | 161 | |
| 1894 | 33 | 162 | |
| 1895 | 38 | 156 | |
| 1896 | 41 | 149 | |
| 1897 | 46 | 181 | |
| 1898 | 52 | 230 | |
| 1899 | 52 | 219 | |
| 1900 | 57 | 209 | |
| 1901 | 70 | 218 | |
| 1902 | 90 | 233 | |
| 1903 | 102 | 234 | |
| 1904 | 87 | 244 | |
| 1905 | 126 | 272 | |
| 1906 | 106 | 315 | |
| 1910 | 107 | 267 | |
| 1106 | 3697 | 4803 |
Mindez azt jelenti, ha valaki pusztán ezt az időtartamot és csupán a napilapokat akarja áttekinteni, akkor a különböző sajtótermékeknek nagyjából 5 ezer évfolyamát kell átlapoznia. Ez sokszorosan meghaladja az egyes emberek lehetőségeit. Legkevésbé sem véletlen, hogy a századforduló idejének sajtója próbára teszi a feldolgozására irányuló törekvéseket. Hogyan is? 1895-ben merőben a felsorolás kinőtte a Vasárnapi Újságot. V. Busa Margit bibliográfiája 1867-ig jutott, az akadémiai sajtótörténet 1892-ig. Lakatos Éva hatalmas bibliográfiája pedig meg sem próbálkozik a napi sajtó feldolgozásával.
Egyedül 1905-ben, egyedül Budapesten 44 napilap létezett, vagyis egyetlen év budapesti napilapjainak áttekintése sem lenne csekélység – miközben ugyanebben az évben majdnem 400 napilap volt országszerte. Közülük hányban jelent meg rendszeresen szépirodalom? A megjelent szépirodalmi alkotások között mekkora a figyelemre méltó művek aránya? Senki nem tudja, jelenleg nem is tudhatja a válaszokat.
Az imént mindössze azért korlátoztam a napilapokra az áttekintést, hogy a lehető legvilágosabban derüljön ki a feldolgozatlan anyag mennyisége. És a napilapok mellett természetesen számolni kell a hetilapokkal és folyóiratokkal is.
Sokakkal szemben lenne igazságtalan a sajtótörténet eddigi eredményeinek lebecsülése. Ugyanakkor – némelyek heroikus erőfeszítése ellenére – a diszciplina alig-alig létezik. Ez az oka annak, hogy az időszaki sajtóban megjelent szépirodalom iránt érdeklődő irodalomtörténésznek gyakorta általános sajtótörténeti kérdésekkel is szembe kell néznie. Bizonyára minden sajtóval foglalkozó irodalomtörténész érzi a megoldatlan sajtótörténeti problémák nyomását. Valakinek tárgyalnia kellene ezt is, azt is, de hol vannak ezek az emberek? A szépirodalom felől indulunk el, de az alapos munka óhatatlanul vezet el az általános sajtótörténethez és művelődéstörténethez.
Ki vette eddig észre a lapok számának évtizedenkénti duplázódását? Ki szögezte le, hogy a századforduló környékén minden napi- és hetilap minden egyes száma tartalmazott kortárs magyar irodalmi művet? Ki vette észre, hogy elképesztő számban jelentek meg színházi lapok vidéki városokban?
A bevezetőben két megközelítés lehetőségét említettem. Az első, a művelődéstörténeti megközelítés hiányosságai eltéríthetik a sajátosan irodalomtörténeti szempontoktól az irodalomtörténészt. Évtizedeken át szinte egyedül Németh G. Béla hangoztatta a sajtótörténet fontossságát. Az ő sajtótörténeti érdemeit nem lehet kétségbe vonni. Korai munkái közül ide tartoznak egyebek mellett a 37. és az 53. fejezetek A magyar irodalom története 4. kötetében. Mindkét fejezet kiváló. Kötelező olvasmányok minden sajtótörténésznek. Ugyanakkor ezek a fejezetek az irodalomtörténész számára – ha azt várja, hogy kiderüljön, mely lapoknál mely írók publikáltak rendszeresen, mely műveik hol jelentek meg – a némi csalódást okozhatnak. Az irodalomtörténészt elnyomta a művelődéstörténész.
Úgy érzem, bátran bírálhatom Németh G. Bélát az általános sajtótörténeti szempontok érvényesítése, az irodalomtörténeti szempontok viszonylagos elhanyagolása miatt, ugyanis én is elkövetem nagyjából ugyanezt a hibát. Talán azért van ez így, mert létezik valamiféle fontossági sorrend. Helyes tudni például, mekkora anyaggal kell számolnunk. El kell helyezni a szépirodalmat a sajtó mint a szépirodalom elsődleges médiumának térképén – és ha ez a térkép még nem létezik, dolgozni kell rajta.
Ennek szellemében két, terjedelmében igen nagy munkát végeztem el. Az egyik: kigyűjtöttem az 1880 és 1910 közötti budapesti név- és címjegyzékekből a hírlapíró, újságíró, író, szerkesztő, fordító és hasonló foglalkozú emberek adatait. A lista terjedelme 177 oldal. Adatbázis lesz belőle.
A másik munka: összegeztem Szinnyei József 1861 és 1910 közötti éves listáit. Ebből is adatbázis – vagy legalábbis táblázat – akarózik lenni. A következőkhöz hasonló kérdésekre lehet majd választ kapni. Hány lap volt Kolozsváron 1894-ben? Mikor milyen lapok voltak Kassán? Mikor, hol és hány lapja volt Székely Viktor nyomdász-nyomdatulajdonosnak? Hol dolgozott szerkesztőként Gáspár Imre?
Ez a gyűjtemény hozzávetőleg 2 millió 700 ezer karakterből áll. Big data.
*
Úgy nézem, van még néhány percem az előirányzott időkereten belül, ezért hozzáteszek a fentiekhez egy megjegyzést.
Van egy olyan adat, mellyel először évekkel ezelőtt a sajtótörténet szálait bogozgatva szembesültem, de még mindig meghökkent, amikor eszembe jut.
Az 1868-as, Eötvös József-féle közoktatási törvény idején az ország lakosságának kétharmada, 68 százaléka írástudatlan volt. Csaknem fél évszázadig tartott, míg ez az arány a visszájára fordult. 1910 táján már az írni-olvasni tudók tették ki az ország kétharmadát.
Ez azonban azt is jelenti, hogy a tömegsajtó kialakulása egybeesett azzal, hogy az ország megtanult olvasni. A kapcsolat nem egyszerűen időbeli egybeesés. Egyáltalán nem volt mindegy, milyen jellegű szövegek érték el az olvasni újonnan megtanult tömegeket. Az akkor lezajlott egyedi, évtizedekig tartó, össztársadalmi nevelődési folyamatnak máig ható következményei vannak, melyek közül most csak egyet emelek ki.
A magyar irodalomtörténet legnagyobb alakjait övező kultuszok a tömegsajtó keretein belül alakultak ki. Ha azt kérdezzük, el lehet-e érni valahogyan, hogy a szavakat kisilabizálni éppen csak megtanult emberek százezrei, milliói az értékhierarchia legmagasabb polcára helyezzék azokat az egyébként gyanús, művészforma alakokat, akik a nemzeti kultúránk legbonyolultabb, legnehezebben érthető szövegeit hozták létre, akkor azt válaszolhatjuk: igen, a tömegsajtó meg tudta ezt csinálni. A 21. századi olvasási kultúránk birtokában talán fintoroghatunk azon, hányszor tárgyalták a 19. század végén a tömegsajtóban, tényleg meghalt-e Petőfi Segesvárnál, de közben tudatában kell lenni annak is, hogy – szemben a bulvársajtó trükkjeivel – mai szövegértelmező elvek és módszerek társadalmi méretekben viszonylag hatástalanok, és nem tudják garantálni az irodalom széleskörű megbecsültségét.