A szövet/szöveg invencióra építő vers a honi kelmék ekkori kelendőségéhez a magyar irodalom termékei iránti kereslet megnövekedésének reményét kapcsolja hozzá.

A védegyleti eszmék divatossá válását látva többen is hangot adtak hasonló reményeknek. A Pesti Divatlap 1844 októberében közölt, az 1950-es évek Budapestjét leíró Fővárosi hírek a jövő század közepén című írása nemcsak a honi ipar és kereskedelem a védegyleti eszme győzelmének köszönhető felvirágzását tárja olvasói szemei elé, hanem a magyar kultúra jövőbeli abszolút dominanciáját is ábrázolja. A XX. század közepi fővárosban szinte csak magyar szót hallani, az iskolákban is ezen a nyelven tanítanak, s az egyházi szónoklatok is magyarul hangzanak el. Az étlapokon csak néhány fogás szerepel idegen nyelven, s azok is csak az idelátogató külföldiek kedvéért. Mindhárom fővárosi színház magyar. A magyar sajtót (a húsz politikai és tíz divat- és tudományos lapot) a közönség tartja fönn, s csupán egy német lap jelenik meg, „az is csak azért, mert magyar nevet visel, s nemzetünk érdekében apostolkodik”. Az írás beszámol a kor kifejezetten nemzeti szellemű művészeti életéről is; a Széchenyi-emlékmű, illetve egy magyar történelmi témájú festmény mellett arról is hírt ad, hogy „N. drámaírónak Mátyás király czímű színművét most már negyvenötödször adják tele színházban, s a költőnek eddigelé már 20,000 forintot jövedelmezett”. A nemzeti irodalom megbecsülését (és jövedelmező voltát) egy másik hír is jelzi: „X. költőnk pompás palotát vett a Hunyady-János-utczában. Most már költőink sem tarthatnak éhenhalástól.” (Vö. Fővárosi hírek a jövő század közepén: Tehát 100 év múlva, Pesti Divatlap, 1844. október 6., 9–10.)

Vajda Péter Ipar című írásában a „külföldieskedés” divatját korholva a hazai iparművek iránti korábban csekély érdeklődést és a magyar irodalommal szembeni részvétlenséget azonos okra vezette vissza: „Az volt kérdés: hogyan lehet ipart előállítani? – hisz a’ magyarnak csak az jó, mi nem magyar… dráma, czipő, bor, szivar, kesztyű, kalap, szövet, könyv ’s még nyelv is. Világos volt, hogy illy szellem mellett semmi vállalatba nem bocsátkozhatni. Hisz tudtuk, hogy a’ belföldi készítményeket külföld czím alatt kelle árulni; különben nem keltek volna. Ez vala nemzeti életünkben a’ legnagyobb kórság.” A Védegyletnek köszönhetően bekövetkezett örvendetes fordulatban, a magyar iparművek kelendőségében Vajda a magyar kultúra termékeinek divatossá válásának lehetőségét látta, s cikkét a következő gondolatmenettel zárta: „Utoljára pedig szerény óhajtásom, hogy az iparvédőegylet tagjai vessék szemeiket az irodalom termesztményeire is, tartsák nemzeti bűnnek, felejteni, hogy itt is vannak emberek, kik a’ haza javára dolgoznak, kikben részint a’ szorgalmat, részint az isteni szikrát becsülni kell és pártolni. Mert a’ szellem az irodalomban van lerakva: ’s bár lesz is nemzeti posztónk, vásznunk, pezsgőnk ’s minden, mi a’ testnek és testre szükséges, csak a’ tökéletlenebb részt bírjuk, míg fölvirágzott irodalmunk nincs. Azért az iparvédőegyletet az irodalomra is, habár nem kizárólag, de ápolólag kiterjesztendőnek óhajtom!” (Vö. Vajda Péter, Ipar, Életképek, 1845. február 1., 133–135.)