Balkányi Szabó Lajos (1823–1889) epigrammája az előző hónapok a védegyleti mozgalmat támogató fővárosi és vidéki táncmulatságaira utal, amelyeken a honi kelmék mellett egyre fontosabbá vált a nemzeti szabású ruhák viselése is.

A bálok szerepe az iparvédelem eszméjének népszerűsítésében nem volt elhanyagolható. A Honderü már 1844 novemberében az egyesület „a nemzetiségnek kézzel lábbali terjesztésében (kézzel a gyárak, lábbal pedig a bálak által)” buzgólkodó támogatóin gúnyolódott. ( Honderü, 1844. november 7., 372.) A Pesti Divatlap 1844 utolsó számában közölt divatképe a „nemzeti bálias” viseletet mutatta be. A képet magyarázó szöveg jól érzékelteti a táncvigalmak jelentőségét abban, hogy a belföldön előállított anyagok mellett a magyaros viseletek is divatossá váljanak; az érvelés szerint a bálokon járt magyar táncok, valamint a honi kelmék és nemzeti öltözetek csak együtt alkotnak tökéletes egységet: „Sajátságos szép nemzeti tánczunkhoz, magyar kelméü, magyar szabású öltözet kívántatik. E három elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymás között; egyenként is jó és szép az mindenik, de nem kiegészített, nem tökéletes.” (Pesti Divatlap, 1844. december, utolsó szám, 195.)

A divatlapok a következő farsangi időszakról szóló báli tudósításaiból úgy látszik, hogy a honi (anyag) és nemzeti (szabás, zene, tánc) egysége ténylegesen megvalósult. Az Életképek az 1845-ös év elején elégedetten nyugtázta, hogy az ország minden zugából érkező báli tudósítások szerint a vidékiek is „honi ipart pártolnak, tánczvigalmaikban »a’ honi karton« ’s általában honi kelmék, magyar szabású öltönyök ’s nemzeti tánczok játszák a’ főszerepet”. (Életképek 1845. február 1., 158) Egy példát kiemelve: az ipolysági táncvigalomban megjelentek csárdást és körmagyart táncoltak, s a divatlap tudósítója dicsérte „a’ magyar szabású öltönyökben megjelent szebbnél szebb nőket, különösen a’ mindenben lelkes Nedeczky-Dacsó családot, melly honi zöld kartonban jelent meg ’s ruháik sötétével a’ már elkorcsosult magyar női szellem ébredési világát hirdeté!” (Életképek, 1845. február 22., 252.) Az ehhez hasonló példák sokaságát látva az Életképek bátran kijelentette, hogy „társaséletünk, nemzetiség tekintetében, e’ farsangon át mind a’ fővárosban, mind a’ vidéken – szülte legyen azt magasztos lelkesültség vagy puszta divat, vagy akár mindkettőnek vegyülete – olly örvendetes fordulatot vőn, hogy az eredménnyel méltán megelégedhetik, ’s azt »visszamagyarosodásunk« előhajnala gyanánt teljes szívből üdvözölheti a’ magyar hazafi.” (Életképek, 1845. február 1., 159.) A lap Hírlapi Méh rovatában megjelent egyik írás szerzője szerint kétségtelen, hogy az 1845-ös farsang valóban magyar volt: „Adja Isten, hogy ez örvendetes fordulat, e’ régi korcsosodásunk- ’s elkülföldieskedett állapotunkbóli átmenet, ez önmagunkbai visszatérés, hűség és ragaszkodás nyelvünk-, szokásaink- ’s viseletünkhez, szóval: nemzetiségünkhez, ne csak rövid farsangi tünemény vagy bohóskodás lett légyen: hanem e’ társaséleti krónikánk lapjain olly sokat ígérőleg elkezdett történeti rajznak (vagy, ha tetszik, nemzeti regénynek) megszakasztás nélkül sokáig, még igen sokáig »folytatása következzék« […].” (Életképek, 1845. március 1., 288–289.)