Csak tejeltél, kis juhocskám,
Eddig, ’s ette galambocskám,
De gyapjud is már ezután
Pestről lesz az ember vállán.

Mert a’ honban készítenek
Mit csak lehet, magyar kezek;
Szalagodat vasárnapra
Már itt szövik, lelkem Dora.

Földesurunk esze megjött,
Él ’s alkot, már magunk között,
Pénzéből, mit mi keresünk,
Részt ezentúl már mi veszünk.

Hej, uram, beh jól cselekszed,
Hogy a’ honi észt ébreszted;
Hidd el, pénzes unokáid,
Áldva nézik majd poraid.

Szidják, űzik szegény fejünk,
Gyárhoz, műhöz, hogy nem értünk;
De hát, ugyan, a’ tűzkőbe
Hogy essék tűz, üttetlenbe?

Az ember csak nyögte eddig,
Hogy a’ magyar végesvégig
Csak izzadott és csak fáradt,
’S díja német zsebbe száradt.

Hiszen éljen, jó ember ő,
Csak, míg hízott, hős őriző
Hogy mi voltunk, megköszönje,
Mint mi azt, hogy oktunk tőle.

Hanem, ha mind csak áhitánk,
Biz együgyük, góbék volnánk.
’S mind más szedvén tejfelünket,
Világ tagadná eszünket.

Ki hát, magyar! inasévből,
Nagy mester légy, jó legényből,
Mindennek megvan a’ sora.
Hulljon restség ’s negéd pora.

Ne félj, sógor, marad neked.
Segítsen fel máskép eszed,
Szerén, ládd már a’ magyar áll,
Mi után te boldogulál.

Régóta van közös urunk,
Jó császárod, jó királyunk;
Neki hát két szíve vagyon,
Egyik legyen a’ magyaron.

Van is már, új iparházra
Ötezret írt kincstárára.
Istenem! áldd meg királyom,
Egyik fiam néki szánom.

Jer hát, társnép! töröld a’ szád,
Somlaival köszöntöm rád;
„Csak belerő a’ hon kincse,
Ha összetart, hull bilincse.”