szöveg

Babocsay

Korszellem

Ár a korszellem – vagy legsebesebb rohanó szél
Boldogot és nyomorút vonni magával erős. –
Hódol néki ma már a korhely verklicsiszár is
S szerszámát magyarok dallamival tömi meg. –

II.

E két szóra „betyár”, „honi” nem kell már tanigatnunk
            Pestbuda sógorait, – mindenik érti mi az!
Elseje czím, mivel ők magyarinkat czímezni szokták,
            Másika melléknév, mellyre röhögni szokás. –
Így nevez a sógor rútat, rosszat, de nem a jót
            Haj! pedig a honi pénz s ételek, ejnye be jók! –

III.

Látványos mű kell! – de magyar nép életiből vett! –
            Költők írjatok ím itt van az ötven arany
S írtanak ők – és „Zrínyit”, „Vurmot” színre vivék föl
            Franczia gaztettek nemzeti gépeivel. –
És hiszitek hogy ez az? – Pesten nincs nemzeti élet, –
            Zagyva tömeg közepett – higyj nekem – azt ne keresd.

Jegyzetek

Megjelenés

Pesti Divatlap, 1845. szeptember 18., 793.

Az epigrammák közül csupán a második utal közvetlenül a védegyleti mozgalomra. A szöveg a pesti németeken élcelődik. Hátterében az a folyamat áll, amelynek során az ország gazdasági védelme érdekében a belföldi termékek vásárlását hazafiúi/honleányi kötelességgé tevő védegyleti program (már 1844 végétől) kiterjedt a magyar nemzeti (kulturális) érdekek védelmére is. Ennek eredményeképpen az ipar támogatása mellett egyre inkább elvárt lett a nemzeti szabású viselet, a bálokban a magyar zene és tánc, valamint természetesen a magyar nyelv használata.

Ennek kapcsán lásd még:

Bulyovszky Gyula Védegyletes
Pajor István Diák-magyarkák 16. Vestis non facit monachum
Székács Pál Frakk és atilla
B. Szabó Lajos Nemzeti ruhánk szózata
Sréter Kálmán Exempla trahunt
Bajza József Ébresztő
Kerényi Frigyes Honi kelmék
Babocsay Korszellem
Arany János Az elveszett alkotmány

című műveit, illetve azok magyarázatát.

Az epigrammában a „betyár” mint a németek számára ismert szó mellett feltűnő „honi” felbukkanása a Védegylet (a korszellem) hatásának nyelvi lenyomata. A pesti németek ez utóbbival kapcsolatos attitűdjének bírálataként értelmezhető a versben a szónak a ’betyáréhoz’ hasonlóan pejoratív használata. (Ehhez lásd még Szabó Márton Czáfolat című epigrammáját.)

A másik két korszellem-epigramma nem utal közvetlenül a hazai ipart védő mozgalomra, ám a nemzeti kultúra divatossá válásával összefüggő témáik miatt mégis összefüggésbe hozhatók a Védegylet hatásával.

A verklin megszólaló magyar dallamok (első epigramma) témájához kapcsolható Pákh Albertnek a következő év januárjában az Életképekben napvilágot látott A sípládás fia és a sípládás fiának az apja című, 1890-ben játszódó humoros életképe. A műben szereplő Hondery Ákos regényíró a szobájában ülve, az ablaka alatt megszólaló verkli hangjára lesz figyelmes. Noha a verkliművészet „csaknem kizárólagos szabadalma az idegen földekről bevándorlott, keresztülkasul ihletett, de még keresztülkasulabbul éhezett külföldi notabilitásoknak”, a jövőben megerősödő nemzeti szellemhez alkalmazkodó kintornás (legalábbis részben) magyar dallamokat játszik; a szerkezeten „a néhai »Szökött katona« és »Két pisztoly« népdalainak elforgatása után, holmi ócska laendlerek és keringők” szólaltak meg. A zenei repertoár összeállítása, ahogy az a folytatásból kiderül, nem független a védegyleti mozgalomtól. A mű címszereplője (Ingomár Jaromir Mária) a későbbiekben úgy kívánja igazolni Hondery előtt magyar érzelmeit („Én nemzeti vagyok…”), hogy a nyakán viselt „színét vesztett, s a hajdani védegylet keletkezésekor készült” kék kendőre mutat, amelyre ötvenszer nyomtatták rá a „honi” szót. A régiségtárában több hasonló darabot őrző regényíró „igen mulatságosnak találta, hogy a fiatalember a 19. század végén ez által akarja bebizonyítani honiságát”. Verkli-ügyben Petrichevich Horváth Lázár divatlapja is kapott egy oldalvágást Pákh Alberttől: „1846-ban a Honderü vette őket meleg pártolása alá, és több ízben igen jeles, igen műértő és igen kimerítő bírálatokat és ismertetéseket közlött a sípládaművészet és forgatás ügyében, kísérvén azt számos arczképpel és rézmetszettel. Másképen azt attól várni nem is lehetett, ki az egyetemes világirodalmat és művészetet bírta átkarolni.” (Pákh Albert, A sípládás fia és a sípládás fiának az apja = Pákh Albert Humoros életképei, Pest, Athenaeum, 1870, 141–172.)