A harmadik ének elejének a Védegylettel való kapcsolata nem igényel különösebb magyarázatot, kontextusával kapcsolatban azonban talán nem felesleges néhány rövid megjegyzést tenni. A Védegylet támogatásának ügyét tárgyaló megyegyűlésekről 1844 végétől gyakran közöltek tudósításokat a hírlapok. A téma szépirodalmi reprezentációjára is van példa ebből az időszakból; Éliássy István A’ Magyarok Éjszakamericában című drámájának második felvonásában (konzervatív nézőpontból) ábrázolt egy ilyen gyűlést. (Vö. Éliássy István, A’ Magyarok Éjszakamericában, az érseki lyceum’ betűivel, Eger, 1845; egykorú kritikáját lásd Egy kis tréfa, Életképek, 1846. június 27., 176–180.) Arany szövege nem csupán a védegyleti esküre utal („Egyletet állíttak, melynek minden magyar ember / Tagja lehet, s nem kell mást tennie, mint fogadással / Azt ígérni, hogy ő honi kelméket fogad el csak / Öltözetűl, honipar művét használja magának”), hanem céloz annak csekély visszatartó erejére is: „Mert, úgymond, divatos ma ez eszme nagyok, kicsinyek közt, / Mert nem sokba kerül, s nagyon is lágy a kötelezmény: / Puszta becsűletszó fékezve csak a kirugókat. / És így, aki belé unt, bizvást visszavonulhat”. A védegyleti ív aláírója valóban csupán „becsület szavának […] lekötésével” kötelezte magát arra, hogy 1850 októberéig lehetőség szerint honi termékeket vásárol („9. §. A tagok kötelezettsége a lekötött becsület szó kezessége alá helyheztetik”), ám az egyesület alapszabálya a vidéki bizottságok tagjainak kötelességei közé sorolta „ellenőrizni a lekötött becsületszó megtartását”. (Vö. Az országos védegyesület alapszabályai és alakulásának rövid leírása, [h. n.], [k. n.], [é. n.], 4; 9; 46.) A nem nagy anyagi és „kényelmi” áldozat árán elnyerhető hazafiúi címen (Aranynál: „ki ne tenné ezt a hazáért, / Lévén alkalom azt illy olcsón tenné dicsővé?”) Nagy Ignác is élcelődött (Vö. Nagy Ignác, Honi = N. I., Menny és Pokol, második füzet, Bp., Hartleben K. A., 1846, 17–24.)

A Védegyletről Az elveszett alkotmány harmadik énekében folyó vita hozzászólásai (persze karikírozva) valóban létező – olykor konkrétan azonosítható – álláspontokat, véleményeket és attitűdöket jelenítenek meg. A „nem magyar az, cudar az, ki tagúl be nem álland” felkiáltás eredetije például egy bihari megyegyűlésen hangzott el. (Vö. Kosáry Domokos, Kossuth és a Védegylet: A magyar nacionalizmus történetéhez, A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve, Bp., Athenaeum, 1942, 493.) Bende erre adott válaszában („Az cudar, aki teszen kormánya, királya dacára. / Az cudar, aki e kardviselő nagy nemzet egyénit / Görbe takácsokká, festőkké tenni akarja! / Illik-e az, hogy lent fonogasson az ős magyar ember? / Illik-e, hogy gyapjút csapjon? Végtére: ki tiltja, / Ezt ne vegyen, vegyen azt a szabad-zsebü honfi nemesség?”) több, a Védegylettel kapcsolatban konzervatív oldalról megfogalmazott vád és ellenvetés is megjelenik.

Az egyesület a kormány és a király ellen irányuló szándékainak (gróf Telivér hozzászólásában megismételt) vádja kapcsán lásd a Sujánszky Antal Új évre és Döbrentei Gábor Iparegyleti dal című verseihez fűzött magyarázatokat.

A „kardviselő” (vagyis nemesi) nemzethez nem illő ipar vonatkozásában lásd Túri Sámuel Országgyűlési közvélemény című szatíráját.

A Bende végső kérdésében („ki tiltja, / Ezt ne vegyen, vegyen azt a szabad-zsebü honfi nemesség?”) felvetett probléma elsősorban a védegyleti agitáció harcias, vagy még inkább erőszakos volta kapcsán került elő. Már az 1844-es országgyűlési viták során is elhangzott a panasz, hogy egyes szónokok „gyűlölséget” hirdetnek, s azokra, „kik a’ védegyletben részt nem vettek, hazafiatlanság’ bélyegét” sütik, és ezzel „a vélemény s tett szabadságát támadják meg”. (Vö. Pesti Hírlap, 1844. október 20., 718; illetve Nemzeti Ujság, 1844. október 16., 260.) A mozgalom „socialis térre” lépésével tovább szaporodtak a hasonló vádak. A Nemzeti Ujság tolnai levelezője szerint „az aláírók egész toborzás módjára szedetnek”, az agitálók előbb ugyan szép szavakkal csábítják a potenciális belépőket, „de ha a közrefogott s megszorított fölütni […] vonakszik, következnek nyomon a kifizetések: pimasz, hazafiatlan, becstelen, esztelen, de még hunczfut czímek is (urak, történteket írok)”. (Vö. Nemzeti Ujság, 1844. október 16., 260.) A számos bírálat szerint a „pusztán socialis téren működő egyesületek eszméjével homlokegyenest ellenkező”, kirekesztő, a hazafiakat ellenséges táborokba kényszerítő stratégia azt a gyanút keltette, hogy a Védegylet célja valójában nem a vámkérdés törvényi rendezésének elérése és a nemzet egyesítése, hanem „az erőszakrai appellatio”, s a mozgalom csupán azon párt érdekeit szolgálja, „melly politicai kérdéseinkben türelmetlen rombolásával hazánk haladási sima ösvényén is gátul árkokat rugdala ki”. (Vö. Nemzeti Ujság, 1844. december 7., 382; U. B., Iparunk körüli mozgalmaink, Nemzeti Ujság, 1844. december 18., 403; Nemzeti Ujság, 1844. november 23., 350.) Az alapszabály 74. – a megyei bizottságok kötelességeiről szóló, azoktól egyebek mellett a belépni vonakodók megnevezését is kérő – paragrafusában többen az ellenvéleményűek pellengérre állításának, nyilvános megszégyenítésének szándékát, a morális erőszak, „terrorismus” és zsarnokság titkosrendőri módszereket idéző eszközét látták. (Vö. Az országos védegyesület alapszabályai…, i. m., 45–46; illetve Nemzeti Ujság, december 28., 419; december 7., 382.)

Aggdy felszólalása a magyaros viseletek a XVIII. század végén a nemesi ellenállás keretében feléledő divatjának példájára hivatkozik: „Ifju korunkban, jól jut eszembe, mi lelkesedéssel / Terjesztők a magyar szabatú köntöst haza-szerte! / Szalmai volt a láng: frakkot visel a magyar ismét. / Most pedig a kelmét kívánnák megmagyarítani: / Meg nem foghatom azt, mért nem derekabb magyar öltönyt / Anglia-posztóbúl, mint quakert szabni magyarból? / Hordjunk zrínyit előbb, azután írhatjuk alá ezt.” Azonban – ahogy az Aggdy szavaiból is kiderül – a nemzeti szabású viseletek XVIII. század végi divatja az 1840-es évek közepinek éppen az inverze volt; hiszen a hagyományosnak tartott ruházat elterjedése nem a honi gyártású szövetek kelendőbbé tételét (és ezáltal a hazai ipar védelmét) szolgálta.

Ennek egyik szépirodalmi nyoma Gvadányi Egy falusi nótáriusnak budai utazása című művének ötödik részében lelhető fel. A hagyományos magyar (nemesi) női viselet hosszas leírása során a költő érezhető büszkeséggel beszél a textíliák – az elődök gazdagságát bizonyító – külföldi eredetéről: „Szoknyájok Mailandba szövött kamukából / Vala; vagy aranyos, ezüstös prókátból, / Vagy bársonyból, melyet hoztak Genuából, / Félig prémezett vala mind elől, mind hátról.” (Ehhez hasonló attitűdöt jelenít meg az országgyűlési ifjúság körében Túri Sámuel Országgyűlési közvélemény című szatírája. Az elbeszélő külsőségekben magyarságát hangsúlyozó beszélgetőpartnere a következő argumentációval utasítja el a hazai ipar támogatását: „A’ hős magyarnak nem kell műipar. / Ha rászorultak külországokon, / Dolgozzanak számunkra: jól teszik! / De a’ magyart más nemzetek felett / Úrrá teremté még az isten is.” – A nemzeti szabású öltözetek 18. század végi divatjáról, illetve annak politikai hátteréről lásd Nagy Ágoston, Republikanizmus és csinosodás között: A nemzeti viselet és a politikai nyelvek 1790 körül, Korall, 2014, 55. szám, 22–45.)

Rőfész szavai („Alássággal hírül adom, a honi kelmék / Brünn – vagy izé… Gácsról” igazítá arca-pirultan /„Még ma megérkeznek, szolgálhatok illemes áron…?”) egyfelől a honi kelmék iránti kereslet megnövekedésére, másrészt az ezekkel kapcsolatos kereskedői visszaélésekre utal. (A legfontosabb posztógyár, a gácsi üzem a gyűjtemény más szövegeiben is felbukkan. Lásd Bulyovszky Gyula Védegyletes; Bulyovszky Gyula Nemzeti képtár.) A termékek belföldi eredetének feltüntetése a márkajelzésekhez hasonlóan funkcionált ezekben az években. Az egyesület alapszabálya a vezetők kötelességei közé sorolta, hogy a visszaélések elkerülése végett „a honi kelmék, és kézművek állandó bélyegekkel, s ismertető jegyekkel láttassanak el”. A Védegylettel együttműködő gyárosok, iparosok és kereskedők pedig e márka képviselőiként „boltjaikat ezt kijelentő czimzettel” láthatták el. (Vö. Az országos védegyesület alapszabályai, i. m., 25–26.) A márka(jel) hamisításáról szóló, a fogyasztókat óvatosságra intő, az egykorú lapokban gyakran olvasható tudósítások a „brand” sikerességét is tanúsították, mint az Életképek következő híre is: „E’ napokban került kezünkbe egy Brünnben készült posztóvég, mellybe e’ szavak voltak szőve: MAGYAR POSZLÓ. A’ csalás olly ügyetlen, hogy az mindjárt észrevehető ’s mi szivünkből örvendünk rajta, hogy Boëtia valahára átlátni kezdi, mikép csakugyan magyarosodnia kell, ha a’ magyar pénzt szereti és érdekeinkhez simulni, ha tengő létét fentartani akarja.” (Életképek, 1844. december 28., 851.)