Lezúgott a’ vihar hazánk egéről,
Hiszem, leéltük a’ bús korszakot,
Melly annyi üdvös tervet romba döntött,
Melly annyi szép reményt eloszlatott…
Hiszem, hogy honszerelmünk pályabére
Más lesz ezentúl – mint a’ küzdők vére.

Hiszem, fohász kél szíveink mélyéből
Egy feltüneglő boldog lét után,
Mert megtanulhatók már a’ hazánkon
Régen letombolt véridők nyomán:
Hogy ott, hol harcz dühöng ’s pártok viszálya,
Ott a’ honügy mindig fagyponton álla.

’S a’ honfi keblét szégyen láza törte,
Látván a’ végtelen fondorkodást –
De a’ ravaszság önmagát ledúlta,
Felébresztvén az alvó óriást;
’S ez óriás föléledez szívünkben,
Erővel daczoló közszellemünkben.

Tehát, hontársak, a’ közszellem éljen!
Ez ad hazánknak ujdon életet,
Ha lelkesen minden korcsérzet ellen
Szívünkben alkotunk védegyletet:
’S hiszem, hogy e’ sok vésztől hányt hazára
Még földerül a’ boldogság sugára!