………Beléptem a’ terembe.
Hazámnak elválasztott nagyjai,
Tanácsot ülők a’ honügy felett,
Együtt valának fényes koszorúban,
És lelkemet, mint hang a’ húrokat,
Szent tisztelet rezegte mélyen át.
Egy nemzet, – édes drága nemzetem
Állott előttem fejlődésiben;
’S szívembül éghez tiszta érzelem
Égő fohásza kelt jóléteért.
E’ pillanatban zúgó harsogás
Hasítja át a’ termet élesen.
Művészi módon, mint kígyócsoport,
Sziszegtek attilás finom fiúk
A’ csöndre intő elnökök felé.
Mellettem állt egy illyen írnok úr
Pödört bajusszal, karddal és zekében,
Melly, hogy tökéletes magyar legyen,
Művészileg besujtásozva volt.
Hosszú hajának fényes fürtei
Mutatták, hogy fejére gondja van;
Tehát okosnak kelle hinnem őt,
’S megkérdezém a’ jelenet felől. –
’S még egy hatalmas pisszegés után,
Melly a’ szabadság szent jelképe volt,
Szeméről félrelökvén nagy haját,
Mint üstökét a délczeg paripa,
Felém tekinte fontos arczvonással
’Mint látom, – úgymond – járatlan kegyed,
Hogy a’ szokást nem tudja Izraelben.
Ez így van itten, a’ magyar világ
Egyik legalkotványosabb joga,
Hogy a’ tanácstermek nyilvánosak;
’S mivel bilincs van a’ sajtó felett:
A’ szent ügyeknek kezelésinél
A’ publicumtól jön nyilatkozat
’S ámbár nevünk per excellentiam
»A’ hallgatóság«, ámde mindazáltal
Ha bárki máskép merne szólani,
Nem úgy, miként szeretnők: őt bizony
Lezúgjuk – a’ szent ügynek érdekében,
A’ mint csak isten tudnunk adhatá!
’S ekép leszünk mi: a’ közvélemény.
Egy kisded óriás még, ámde nő,
Mint a’ magas tölgy, a’ melly egykoron
Csak egy parányi kis magocska volt
Egy kisded, ah, de nagy tekintetű,
Mivel szilárdul bíráló szavát
Törvény- ’s királyra bátran mondja ki.”

            „’S kik e’ közvéleménynek tagjai? –
Kérdém kíváncsin új barátomat. –
Ama gyöngy haute volée tán szegleten,
Kinek szelíd lágy tagjain simán
És fesszel áll a’ német öltözet,
’S bádjadt szemére látcsövet tevén,
Arczának édes lágy vonásival
Mutatja, hogy főrendi sarjadék?
Vagy itt e vastag ajkú tót diák,
Ki a’ magyart »Mágyár«-nak mondja ki,
’S ülésbe máskor nem jön fel soha,
Csak hogyha korhely írnok-főnökét
A’ dictatura-bérért sürgeti?
Vagy tán ama borzas jurátus ott,
Ki zrínyijét megtörli gondosan,
Mellyhez merészelt érni egy zsidó?
’S a’ másik itt, ki a’ szegény Izsákot
Mély megvetéssel arrább lökdösi,
Holott lezúgja azt, ki a’ zsidók
Polgárosításában óvatos?
Vagy e’ makao és ferbli bajnoka,
Ki a’ minap tíz polgárt vert pofon,
Mert ott mulattak, a’ hol ő ivott; –
’S ki tévedésből jött csak most ide?
’S az, a’ ki hasra nyúlva alszik ott,
Elnyomva honfi buzgalom miatt, –
Oh! mondja, kérem: ez közvélemény?”

            „Igen, barátom! mind közvélemény!
De nem magokban kell tekinteni;
– Mondá az úrfi majdnem szónokolva –
Ez mindenik csak egy kicsinyke rész,
Egy-egy parányi hervatag levél
A’ felviruló tölgynek lombjain;
A’ földgolyónak egy kis porszeme. –
Ha mindeniknél égő fáklya van,
’S megyünk zenével éjnek éjelén,
Kiáltva: éljen X. hazánkfia!
Vagy a’ midőn, mint macska, nyávogunk,
És tollsípokkal, hangos lárma közt,
Az árulóknak álmait zavarjuk;
És a’ midőn bezárt barátainkért
Felütjük a’ törvény vas ajtaját:
Akkor tekintsen ön minket, barátom!”

            „Oh, képzelem jól, – mondám válaszul –
Miként emelné mind ez lelkemet,
Ha bár csak egyszer lennék szemtanú:
Mégis, kivallom gyengeségemet,
Hogy jobb szeretném ifjú társimat
Hőn egybeforrva látni más egyéb
– Hogy úgy nevezzem – honfi czélokért;
Ha felfogadnák keblök mélyiben,
Hogy védni fogják a’ belmű-ipart;
Vagy társaságba fognának kezet,
Művelni egymást és simítani.”

            És czáfolólag szólt az ifjú bölcs:
„A’ hős magyarnak nem kell műipar.
Ha rászorultak külországokon,
Dolgozzanak számunkra: jól teszik!
De a’ magyart más nemzetek felett
Úrrá teremté még az isten is.
Ha háború van: harczol bajnokul,
’S ha béke van, – hoz bölcs törvényeket.
Ez a’ magyarnak tiszte; – ’s azt hiszem,
A’ műipar csak szolgának való.
’S tanulni? mondja ön, tanulni? ah!
Az a’ tanulás szörnyű németes!!
Különben is, ki nem tanulhatott
Kilencz, tíz iskolában eleget;
Hiába izzad aztán, úgy hiszem, –
’S ki iskoláit már bevégezé,
Miért tanuljon? azt nem érthetem.” –

            „Közpéldaszóban szokták mondani,
Mikép a’ jó pap holtáig tanul,”
Bátorkodám alázsan megjegyezni.

            „Tanuljon a pap! – kaptam válaszul –
Én, isten úgy se! azt már nem teszem.
Elég sokáig korbácsolt tanítóm,
Azért haragszom most is a’ papokra.”

            E’ pillanatban a’ közvélemény
Működni kezdett egy szónok felé,
Olly hangokon, mint bérczes Ázsia
Erdőiben az éhező oroszlán.
A’ szónok erre nagy zavarba jött,
’S nem mondhatá el, a’ mit érezett;
A’ szörnyű elmés csíny felett pedig
Víg győzedelmet tombolt a’ sereg
Az elnökök hiába küzdenek,
Hiába egy-két népszerű követ: –
Rendíthetetlen a’ közvélemény.
Egyik visított, másik tombola
’S a’ harmadik hős kardját csörgeté.
Hősöm pedig szent ihletés között
Végigtekintve a’ sereg felett:
„Milly lelkes e’ nép, milly energicus!
Hogy ollyanokra nem hallgat vakon,
Kik árulók ’s szabadsággyilkosok. –
Oh, nemzedék! te a’ hazát megőrzöd!!!”

            „De tán nem érti, – mondám félelemmel –
Talán nem érti tisztán mindenik:
Mi volna jobb, mi volna czélszerűbb?
És tán hatását a’ közvélemény
Elveszti, hogyha minden legkisebb
Kérdés felett folyvást nyilatkozik
Olly gépileg, mint a’ ki robotol?
És sokkal üdvösb lenne az talán,
Ha meghallgatna minden szónokot,
’S úgy mondaná ki végítéletét?
Különben a’ dolgot nem értheti.”
„Már hogy ne értené, barátom!
– Mondá haraggal a’ kis óriás –
Már hogy tud illyet csak gondolni is?”
„Ah, engedelmet kérek!… De hát a’
Szólás-szabadság?”… „Oh, hisz épen az!
Mivel szólás-szabadságunk vagyon,
Azért nyilatkozunk!” „Úgy? értem!…
És hát ki az, ki e’ közvélemény
Magas kegyére érdemet szerez?”
„Ki az, barátom! kérdi ön, ki az? –
Ím nézze csak, most áll fel egy követ.
Vörös bajussza minden szálhegyén
A’ zsarnok-önkény ellenében olly
Komor haraggal ül a’ fergeteg
Szónoklatát melegség önti át
’S önérdeken felül emelkedettség. –
Hallá kegyed, miképen ejti ki
E’ nagy jelentésű szót: »koRmány!«
Az R betűt hogy mennydörögteti,
Megrágva, mint… ah, erre nincs hasonlat!!
Dicső hazánknak ez leghűbb fija!”
„Éljen!!!” – kiálta csillogó szemekkel,
’S magasra fennyen harsogó torokkal,
A’ fejledezni kezdő óriás.
„Éljen!” rivalgott a’ stentortömeg
Szent buzgalommal ’s hő öröm között –
Ah, nem rivalgott, – istenért! dehogy!…
Csak finomul, csak édesen mosolygott. –

            És rám tekintve büszkén emberem
Vörös szakállát végig símitá;
És olvasám dicsőült homlokán:
„Íme, ez a’ közvélemény, uram!
Melly a’ szabadságot ’s hazát megőrzi!”