Mi a’ haza reményei vagyunk
Mi általunk jut díszre föl honunk!

Az ízletes külföld minélkülünk
Tudatlan vadnak hinné a’ magyart:
De nyers parasztok! művelt szellemünk
Vadságotokra sírfátyolt takar.

Testünk ügyes: mazurt, cotilliont,
Negéddel lejtjük a’ szép francziát;
Akár Parisból hozzatok liont:
Tul nem teendi rajtunk ő magát.

Czipőnk mi fényes és minő picziny,
’S hogy tyúkszemünk sajog, az hősi kín.
És ah! mi vékonyak lábszáraink,
’S mi „steif”-ül állnak bécsi frakkjaink!

Nézd csak, minő sugár ez a’ derék,
Ugy-e leánynak is beillenék?
Hja! vállfűzőm „echt pariser.”
Illyenre már csak franczia a’ szer.

Fejem tekintsd, ’s a’ fényes „Locknik”-at.
Már illyet egy Apollon sem mutat.
’S nem érzed a’ parfum bájillatát,
Minőt csak X. grófné salonja ád?

Hja, ő királynő hölgyeink felett,
’S ő olly kegyes, – hisz értesz engemet.
De méregess tovább, ’s kérlek keress
Ollyat rajtam, mi sem divat, se „fesch”.

Nyakam köríti finom persa schawl,
Kün rajta csíkos inggallérom áll:
Legfinomabb hollandi lenszövet,
Miből csináltatám az ingeket.

Pesten Budán nem tudnak mosni sem,
Párisban kell mosatnom szüntelen.
Nadrág, mellény, mind a’ legfinomabb,
Mit a’ művelt külföld előmutat.

Mi a’ haza reményei vagyunk
Mi általunk jut díszre fel honunk!

Ha jön hazánkba a’ dús idegen,
Nem tudnának még csak beszélni sem:
De mi, legyen spanyol vagy franczia,
Angol ’s olasz: szólunk mint honfija.

Én úgy imádom e’ szép nyelveket
Hogy rajtok olvasok csak könyveket.
Sőt a’ magyart nem is beszélem ám,
Oh, ez pirító szégyent hozna rám!

Sőt ollyat én nem egyszer olvasék,
Hogy önnön nyelvvel sem bír a’ magyar,
Hogy német és oláh ’s tót zagyvalék,
Min némi eszmét durván elhabar.

E’ durva fajtól elvált szellemünk,
’S meggazdagult a’ művelt nyelveken,
És rajta, hogy magyarnak születtünk,
Csudálkozik a’ finom idegen.

Mi a’ haza reményei vagyunk
Mi általunk jut díszre föl honunk!

Mi e’ hazába csak ritkán jövünk,
A’ nagy világba zajlik életünk:
Bécs, Páris, Nápoly és London lakunk,
’S ezekből szerte-szét kalandozunk.

Nincs olly neves hely több a’ föld tekén,
A’ mellyet meg ne jártam volna én;
Hol bár egy hős kakas csatát vivott,
Szent érzetekbe dőlve, jártam ott.

Csak e’ haza mindenben olly szegény,
Itt semmi ritkát nem hallottam én:
Itt még az emlék sem talál helyet,
A’ mellyen fölhevülne az érezet.

E’ honban a’ szív nem lehet magas,
Nincs a’ mi nagyra fölhevítse azt:
Nincs Alpes, ah! nincs égbe nyult havas,
’S nagy ősök sírján nem leng a’ haraszt.

Kint kint, nyugotnak tartományiban,
Van minden, a’ mi a’ lélekre hat:
Ama dicső népek csatáiban
Lelkünknek egy derüs korány viradt.

Mi a’ haza reményei vagyunk
Mi általunk jut díszre fel honunk!

Hallám, hogy a’ magyar haladni kezd,
És, bár csak puszta hírnek vettem ezt:
Mégis rögtön hazámba sieték,
’S itt, ah! dicső, dicső dolgot lelék!

Nincs olly szabadság a’ nagy föld tekén,
Mint a’ minőt e’ honban leltem én,
Tanácsteremben hallgató az úr,
’S büntetlen a’ nemes száz pórt leszúr.

Hisz itten a’ nemes nem is fizet,
Illy élet nincs sehol, nem is lehet.
Hisz itt a’ földesúr egy kis király,
Mellette némi herczeg meg nem áll.

E’ tudva, már ezen túl honn lakom,
És a’ vezéri pálczát hordozom;
Olmoztatok magamnak olly botot,
Minőt Tyukod ’s Csenger se hordozott.

Gyűlésre azzal járok szüntelen,
Ezért hozzám forr minden értelem;
És leszek e’ hazában nagy vezér,
Kivel híres forintos föl nem ér.

Mi a’ haza reményei vagyunk
Mi általunk jut díszre föl honunk!