Az epigramma hon/test, pénz/vér metaforikája a védegyleti agitációban korábban is felbukkant már. Az Életképek még az országos szervezet hivatalos megalakulása (1844. október 6.) előtt így buzdított a honi termékek vásárlására: „Magyarok! a’ hon várja, hogy Hunnia minden polgára teljesítse kötelességét! – – Szegények vagyunk, hazafiak! olly szegények, hogy legnyomasztóbb szükségeink fedezésére nincs tehetségünk, nincs pénzerőnk. ’S napról napra mindinkább szegényedünk, mert ezer csatorna nyílik tőlünk a’ külföld sóvár pénztáraiba, mellyek szomjan nyeldesik hontestünknek életadó vérét: vagyonunkat, pénzünket; ’s midőn olly számosan vannak köztünk, kik a’ közhaza legszentebb követelésének, az adózásnak ellenségei: nincs, nem volt eddig egy sem, ki saját szükségei fedezése, fényvágya kielégítése végett a’ külföldnek nem adózott volna… És út nyílik most előttünk, takarékoskodni minmagunk a’ kedves hon számára.”

Ugyanez a (valószínűleg a divatlapot szerkesztő és az országos egylet „igazgató választmányának” tagjai között szereplő Frankenburg Adolf által fogalmazott) szöveg a honi ipar felvirágoztatásához szükséges anyagi hozzájárulás csekély voltáról is szól, ha nem is a teljes pénzösszeg, hanem annak az egyes polgárokra háruló mértékét illetően: „Ne véljétek, Magyarhon lelkes leányai! ne vélje egy se közületek, hogy ő vállait az országos védegylet gyámolításától visszavonhatja, tán azon gondolattal, mellyet olly gyakran szokott különben a’ hanyagság és részvétlenség elmondani: hogy az ő egyes hozzájárulása vagy elmaradása sem előmozdítni, sem hátráltatni nem képes az ügyet. Illy szót, fájdalom! igen gyakran van alkalmunk hallani; pedig ha minden egyes így gondolkoznék, pusztán és gyámolítlanul állna a’ legszentebb ügy. Hiszen ha ki Magyarhon lakosságát összeszámolni akarná, ’s minden egyes embernél azon gondolattal állna tovább: »hiszen ez csak egy«, és »vele vagy nélküle számom nem igen szaporodik vagy kevesbül«, – az illykép számolónak papírján végül is a’ várt tizenkét millio helyett zerus állna, a’ számolónak nem nagy vigasztalására ugyan, de tökéletesen megfelelőleg számolási módjának, melly szerint minden egyest mellőzhetőnek tekinte. És ha, nemeslelkű hölgyek! e’ hon virágzását ohajtja kebletek, miért ne iparkodjatok azok sorába állani, kik, bármilly csekély legyen is egyes erejök, azt buzgóan csatolják a’ naggyá csak így emelhető közerőhöz? ’S mire mehet itt az összemunkálás, a’ vállak egybevetése, rövid számolás megmutatja: ha az országos védegyesületre ötszázezer aláíró találkozik, ’s ha mindegyiknek egy évi költségét, mit eddig külföldi árukért adott, csak 20 forintra tesszük is, évenként tíz millio forint vándorolt ez úton szegény hazánkból a’ külföld számára, melly nagy összeg – egyesek összemunkálásának gyümölcse – a’ honnak fog ezentúl javára háramlani…Azért mindenek felett lelkes pártolást az országos védegyesületnek mindenkitől, minden egyestől! – És e’ pártolás nem kerül legkisebb áldozatba, sem pénzkiadás, sem nélkülözés tekintetében. Az országos védegylet megállapítására senkitől de csak legkisebbé is terhelő pénzköltségi hozzájárulás nem kívántatik; minden csak abból áll, hogy a’ mit honi termékül vagy készítményül megkaphatunk (’s legyen bár az gyárhiány vagy kézműveink fejletlensége miatt még kevésbé tökéletes), azért ne adjuk, ne vesztegessük, ne pazaroljuk a’ külföldnek pénzünket. Nemcsak nem áldozat ez, de lehet-e a’ szülő, a’ tápláló, ’s fentartó honnak ennél szerényebb, igénytelenebb kívánata, melly nem arra vágyik, hogy pénzünkkel adózzunk oltárára, hanem csak azt kéri egyedül, hogy a’ vagyont, a’ pénzt, mellyet ő nyújt nekünk, ne tékozoljuk bővelkedő idegeneknek, hanem – kiadni akarván azt – vele őt inkább, mint az idegent, gyámolítsuk?” (Vö. Életképek, 1844. október 2., 454–455.)