Isten! áldd meg a’ magyart
Jó bor bőségével;
Már elég rég óta tart
Szomja, restségével.
Sok szomoru szüretre
Hozz már víg esztendőt:
Nem ivott még, lelkemre!
E’ nép elegendőt.

Ősinket te ültetéd
Hegyalja földére,
Tőled nyert jó venyigét
Bendeguznak vére,
’S merre folynak habjai
Dunának, Viszlának:
Volt, nagy hírét hallani
Tokaj lángborának.

’S melly, mint ember, megőszül,
Telelvén hosszú évsor,
’S mellyben, dicső emlékül
Hős Dobószellem forr:
Adtad Ménes- ’s Egernek
Folyó vérbársonyát,
Buda, Szekszárd olaját
’S Érmellék aranyát.

Hajh! de meg nem becsültük
Kegyed bizonyságát:
Mi a’ jó bort beszűrtük
És felvettük árát.
Lengyel szomszéd megvette,
Nekünk koppant a’ szánk;
Lakolunk is érette:
Szomj, örök, szállva ránk.

De hagyján, míg borunknak
Jó hitele megvolt:
Rosz dolga volt torkunknak,
De zsebünkbe pénz folyt,
De legalább aranytól
Erszényünk duzzadott
’S csinált a’ honn maradt bor
Egy vagy két jó napot.

Most már „se pénz, se posztó”,
Arany ’s bor elmaradt,
Magyar- ’s Lengyelnek osztó
Igazság mért díjat;
Természet és szabadság
Áldásít megveténk:
’S az koldus és szegény lett,
Ez rabnép, martalék.

Csalással játszodánk el
Tokajnak hírnevét,
Nem ápolánk, miként kell,
A’ szőlő vesszejét,
’S kik – tán ha olly szeszély ért –
Nektárba fulhatánk:
Külföldnek, rosz boráért,
Tömérdek pénzt adánk.

’S kérd most a’ legnemesb bort
Hazánkból közhelyen:
Váltig nézed ’s nem leled
A’ bort az üvegben,
’S emelvén ajkaidra:
Undor fog el tőle,
Sem színe, sem zamatja,
Csaviczka, pancs, lőre…

Isten! áldd meg a’ magyart
Jó bor bőségével,
A’ szorgalmat és ipart –
Add – ölelje hévvel.
Sovány évek helyébe
Hozz már dús esztendőt:
Hogy a’ multat feledve
Várjunk jobb jövendőt.