Pajor Istvánnak (1821–1899) ez az epigrammája csak annyiban kapcsolódik a Védegylethez, hogy a mozgalom legfontosabb hívószavát, a „márkajelként” használt „honi” jelzőt gúnyosan átviszi a korban gyakran bírált/kifigurázott kortes alakjára, mint valódi hungarikumra. A termékek belföldi eredetének feltüntetése valóban a márkajelzésekhez hasonlóan funkcionált ezekben az években. Az egyesület alapszabálya a vezetők kötelességei közé sorolta, hogy a visszaélések elkerülése végett „a honi kelmék, és kézművek állandó bélyegekkel, s ismertető jegyekkel látassanak el”. A védegylettel együttműködő gyárosok, iparosok és kereskedők pedig e márka képviselőiként „boltjaikat ezt kijelentő czimzettel” láthatták el. (Vö. Az országos védegyesület alapszabályai és alakulásának rövid leírása, [h. n.], [k. n.], [é. n.], 25–26.) A márka(jel) hamisításáról szóló, a fogyasztókat óvatosságra intő, az egykorú lapokban gyakran olvasható tudósítások a brand sikerességét is tanúsították, mint az Életképek következő hírében: „E’ napokban került kezünkbe egy Brünnben készült posztóvég, mellybe e’ szavak voltak szőve: MAGYAR POSZLÓ. A’ csalás olly ügyetlen, hogy az mindjárt észrevehető ’s mi szivünkből örvendünk rajta, hogy Boëtia valahára átlátni kezdi, mikép csakugyan magyarosodnia kell, ha a’ magyar pénzt szereti és érdekeinkhez simulni, ha tengő létét fentartani akarja.” (Életképek, 1844. december 28., 851.)

Erről lásd még:
S. Laczkó András, A reklám helye: A védegyleti agitáció és Garay János Iparvédegyleti dala, Verso, 2022/1, 49–69.