Azt hittük eddig, hogy még a magyar
Lófuttatáson kívül mit se tud;
Istennek hála! most mi tévedénk.
Bár mit beszél a jámbor útazó,
Ki útainkon tűrni megtanul –
S bár mit beszél, ki dobra ütni kész
Szükségeinknek hosszu névsorát,
S rőfszámra méri a tengerpanaszt:
Előbbre tör, előbb van a magyar!
De – mert hazánkban sok a kétkedő,
Kivált ez ügyben – minthogy vajmi rég
Kürtölni halljuk, hogy mi haladunk,
S ugy tetszik még is, mintha egy helyen,
Mint sárfenékben megragadt szekér,
Mozgás helyett csupán veszteglenénk:
Egy képet nyujtok szép tanújelül,
Hogy a magyar haladni megtanult.
            Közelbre kérem hát hontársimat
S a nagy közönség minden tagjait,
Ingyen-mutatvány, amit hirdetek,
S igy édesen reménylenem szabad,
Hogy, mert adózni itt nem kelletik,
Szűz vállasink is eljövendenek.
            A dús magyar föld bár ökröt, lovat
Már régidőktől bőségben növel,
Arszlánokat csak mívelt századunk
Tudott teremtni e hon kebliben.
S most kérem, aki szólni tud
Tótfrancziásan vagy rosz németül,
Jöjjön közelb és váltson véle szót –
Mert a magyar szó nyelvének nehéz,
Kitörnék benne, olly igen kemény.
És nézze meg e finom termetet,
Milly lepke-könnyű! bár e könnyűség,
A mint beszélik, onnét származik:
Hogy szív- s fejökben nincsen semmi súly,
S mert a magyarban sok tárgyismeret
Van – legkivált az állatok körűl –
Tessék közelről megtapintani;
Ó e nemes faj olly igen szelíd,
Kötélre, lánczra senki nem teszi;
Bár a gonosz nép Nádudvar körül
Azt kürtöli: hogy arra érdemes.
Szép körmiről itélni bár nehéz,
Annyit talán de megjegyezhetünk:
Hogy e hoszúra meghagyott köröm
Dologtalanság bélyegző jele,
S e szép tulajdon – drága nemzeti;
Dicsérjük értte, hogy megőrizé!
Mert mint korán elhagyta szép honát,
Legelső gondja úgy is az vala:
Lerázni rögtön, a mi még kevés
Az őshazából rajta megmaradt;
S fölszedte aztán útonútfelen
Más nemzeteknek czifra rongyait.
Meglakta Párist, Bécset, Angliát,
Azt tartva bölcsen: hogy ki költeni
Pénzét akarja, jobbat nem tehet,
Mint azt külföldön elpazarlani.
Később honába a mint visszatért,
Most kezdte még csak áttekinteni,
Mi más az élet túl a Karpaton;
S gúnyolni kezdé e vad nemzetet,
Melly most is azzal küzködik:
Mi a teendő annyi baj között?
            Azóta élte egy szép példakép:
Imádja, a mit a külföld terem,
Sajnálva nézi a szegény honit,
Melly pórias csak s urnak nem való.
Tokaj borára még sohsem szorult,
Champagnei ennél sokkal ízesebb.
Ángol lovászt tart s német lokajt,
S mert asztalára legfőbb gondja van,
Tart frank szakácsot, Párisból valót,
S mint Pestbudán is nem régen tevék:
Ángol kutyákat nagy pénzen hozat.
Szinházba eljár, hogyha franczia
Kóborszínészek német színpadon
Erkölcsi drámát szépen játszanak;
Vagy kornyikáló híres énekes
Érzékgyönyörbe ringatón dalol,
Vagy Taglioni- s Elszler Fanninak
Piczinyke lábin múlathat szeme.
A nemzetit még most sem ismeri;
Hallott felőle még is annyi szót:
Hogy abba’ rosz színészek játszanak
Üres padoknak rosz komédiát. –
            És mert honunkban mostan a közügy
Szép jelszavára minden meghajol,
Közgyűlésekben ő is részt veszen.
Közgyűlésekben?! nemde szép s dicső
Egy illy míveltség példaképe, ha
Országos ügyben küzdhomokra száll?
Illy ismerettel milly sokat tehet!
Kivált, ha tudna jól is magyarul –
Mert fájdalom, hogy a tanácskozás
Nem francziául avvagy németül,
De a hazának nyelvén tartatik;
Mindegy – hisz annyit bölcsen megtanul:
Hogy „pártolom, mit N. N. monda ki.”
S ki hinné, e szó olly sokat jelent
A gyülteremben, mintha Cicero
Ékes szavával hosszan szólana.
            Mert közgyűlésre tévedett szavunk –
S nálunk ezen túl nincsen biztos út, –
S járatlan úton, mint igaz magyar,
Mi sem szeretnénk orra bukni még:
Arszlánainknak egy másik faját
Vegyük szemügyre, millyet ifjaink
Között találni számra eleget.
Harmad- s negyedrész arszlánok felől
Hallottatok már itt-ott furcsa szót, –
Elég legyen hát annyit mondanom,
Hogy ők alantabb sphaerák gyermeki,
A kikre a szép példakép hatott,
S holdkórosakká lettek, s a divat
Lőn szív- s eszöknek holdja, mindene.
A „parlez vous”-nál ez már semmi mást
Nem tud kinyögni – mégis jól beszélt
Magyar szavába francziát akar
S rosz németet vegyítni szüntelen.
S míg apja otthon Nyíregyház körül
A mély homokban szánt, vet és arat,
Ő, mint Magyarhon egyik dandy-ja,
Fodrászhoz jár, jaquemar-keztyűt visel,
Mázos topánt s lókörmös botot, –
És félszemére téli ablakot
Rak nyárközépen, mintha rosz szemét
A megfagyástól untig féltené.
És mert korunkban – mellynek jelleme
Más minden inkább, csak nem hősiség –
Párbajra kelni most divatba jött,
Arszlánaink is nagy vitézek ott,
Hol jó előre tudja mindenik:
Hogy nincs golyóra töltve fegyverök.
            És kérdezem most, drága jó urak,
Meddig s hová visz e kényelmes út?
Talán ti vagytok boldogabb jövőnk
Tavaszkorányán fénylő csillagok?
S ti lesztek, a kik e szegény haza
Hő könnyeit egykor letörlitek?
De szívetekben nincsen semmi hang,
Melly a hazának szívverésivel,
Mint hálahymnusz egybehangzanék.
„Önnön fajunkban élő ostorok”
Vagytok ti, kik az édes jó anyát
Sápadt nyomorban látva gúnyosan
Föl-fölkaczagtok hő kérelmire;
És lelketekben nincsen olly erő;
Melly a hiúság csábos képinek
Elébe tenné a nemzet javát.
Ha nincs ipar még nálunk olly jeles,
Mint külhazában – mért nem öntözöd
A gyönge fának száraz gyökerét?
Gyümölcsre vágysz, de fákat nem növelsz.
            És e hazának nincs-e nyelve szép,
A melly hatalmas, mint a római,
És lágy, miként az esti fúvalom;
A melly, ha szükség, dörgő vad vihar,
Vagy mint szelíden ömlő hárfa-hang,
Édes szerelmet gyöngéden dalol;
S ha egy hatalmas szellemóriás
A gondolatnak fényes csarnokit
Elődbe tudja tárni rajt’:
Hitvány piperkőcz benne nem talál
Nyelvére illő hangokat?!
            S mért néked e lom, a mit a divat
S álhiúság a nyakadba szab?
Hisz ugy is immár drága ős neved
Váltóidézés, csőd s egyéb miatt
A hírlapokban többször nyomva volt!
Van a hazában már egykét virág
Ifjú kezeknek a miket lehet
S kell, gondosan hogy ápolgassanak.
Küzdjünk előre a zászló alatt,
Melly bérczeinken most kitűzve van,
És egyesüljünk: hogy minden honit
Hőn pártolandunk, légyen bár kevés
Mi szűk körünkben eszközölhető; –
Igyunk magyar bort, és szívjunk magyar
Szivart, habár még most kissé fanyar, –
S legyen ruhánknak szőre bár kemény,
Megfinomítja azt ez öntudat:
Ha durva is még – ámde nemzeti!
S egy szebb jövendő itt a pályaczél.